Mióta az eszemet tudom, imádom a technikai sportokat: Forma-1, IndyCar, MotoGP, rali, túraautózás vagy éppen egy jó kis Le Mans-i 24 órás. Bármi jöhet, csak baromi gyors legyen. De mégis van egy olyan szakág, amit a mai napig képtelen vagyok megérteni vagy megszeretni. Ez pedig nem más, mint a drag, vagyis a gyorsulási verseny.
Hogy ez most, hogy jutott eszembe? Nos, nemrég volt szerencsém élőben megtekinteni egy igazi, hamisítatlan drag race-t. De ha megnyúznak se fogom tudni soha megérteni, hogy lelkesedhetnek ezért emberek. Jobban mondva a lelkesedés részét még csak-csak értem, hiszen ott vannak a csillogó ezer lóerős vasak, amik olyan gyorsulást produkálnak, hogy letépik az arcodat, hatalmas füstfelhőbe burkolják a pálya szélén álló nézőket és négyszáz méteren (vagy, ha úgy jobban tetszik, negyed mérföldön) annyi benzint elégetnek, amivel más ember egy hónapig kényelmesen elautókázik kishazánk útjain.
A verseny része is világos, mert mióta világ a világ, az emberekben ott buzog a vágy, hogy összemérjék a többiekkel a tudásukat különböző színtereken. Ki tudja messzebbre elhajítani a kőbaltát? Ki tud gyorsabban futni, mint az őt üldöző oroszlán? Ki tudja anélkül átúszni a folyót, hogy megzabálnák a krokodilok? Világos, hisz erre épület az olimpiai mozgalom is: „citius, altius, fortius”, vagyis „gyorsabban, magasabbra, bátrabban”.
Aztán a 19. század végén megjelentek az első automobilok. Ez pedig egyszerre két új lehetőséget is biztosított a versengésre. Egyrészt a sofőrök számára, hogy ki tudja az arra kijelölt pályán lenyomni a többieket. Másrészt a mérnököknek, hogy minél gyorsabb autót építsenek, amivel aztán majd a pilóta le tudja nyomni a többieket. A legtöbb szakágban éppen ezért létezik külön értékelés a pilótás és a gyártók (alias konstruktőrök) részére.
És itt érkezünk vissza a kezdeti problémához: a gyorsulási versenyekhez. A mérnöki része teljesen érthető. Akárcsak a többi autó- illetve motorspot esetében, jelen helyzetben is az a lényeg, hogy egy olyan technikát építsünk, amivel a versenyzőnk gyorsabb tud lenni a többieknél. Hogy találjunk még valahol néhány kósza lóerőt. Hogy a motorban dübörgő teljesítményt minél tökéletesebben vigyük át az aszfaltra. Hogy a mi emberünk érjen leghamarabb a célba.
Versenyzői szempontból viszont számomra szinte már-már értelmezhetetlen, hogy mi tud ebben a négyszáz méterben kihívás lenni. Nyilván szükséges, hogy jók legyenek a reflexeink, hogy mi kapjuk el a legideálisabban a zöld lámpák kigyulladásának pillanatát. De onnantól kezdve semmi más dolgunk nincs, csak az, hogy annyira tövig nyomjuk a gázpedált, hogy szinte átszakadjon a padlólemezen. A többi már a technikán múlik. Végül 7-8-9 másodperc múlva már ott is a kockás zászló. Aztán irány a depóba és folytatódhat a hajsza a még nagyobb teljesítményért. Ezt megcsinálják ötször-hatszor és már le is ment a nap.
Félreérté ne essék, minden elismerésem ezeké a lelkes sebességfüggőké. Amit viszont nem értek, hogy hol van ebben a kihívás versenyzői szempontból. Hiszen minden azon a pillanaton múlik, hogyan tudod elkapni a rajt pillanatát. S, ha netán kicsit bebambulsz, akkor már kezdhetsz is csomagolni és indulhatsz haza.
Ezzel szemben a Forma-1-ben másfél-két órán keresztül minden idegszáladdal koncentrálnod kell, hogy minél gyorsabban, minél tökéletesen vedd be a kanyarokat 300 kilométeren keresztül. Közben 4-5-6 g-s nehézségi erők hatnak rád. És természetesen ott vannak a többiek körülötted, akikkel csatáznod kell a pozíciókért. Vagy a MotoGP, ahol folyamatosan gépészkedned kell, hogy egyáltalán a motoron tudj maradni. Hát még, ha gyors is szeretnél lenni. A raliban eszement tempóban repesztesz végig a gyorsasági szakaszokon és bár „csak” az óra az ellenfeled, de a pálya tele van rejtett buktatókkal. Például mikor egy erdőn mész keresztül és hibázásra nincs lehetőség, hiszen balra ott vannak a fák, jobbra pedig egy szakadék, amibe nagyon nem kellene bezuhanni. Esetleg a kanyar belső ívén, az árok szélén, a susnyásban megbújó kövek, amik egy pillanat alatt kikaphatják alólad a komplett futóművet. A Le Mans-i 24 órásról már nem is beszélve, mert itt a tempón, az erőhatásokon, és a többi versenyzőn túl a 24 óra és az éjszakai száguldás jelenti a legnagyobb próbatételt.
Ilyenkor szoktak a barátaim azzal előhozakodni, hogy „jó, jó, de ott van például az IndyCar, ahol az egész futamon csak balra kell kanyarodni… abban mi a kihívás?” Próbáld csak ki, hogy két órán és 500 mérföldön keresztül csak balra fordulsz 20-30 fokban döntött kanyarokban, közel négyszázas tempónál, centiméterekre a betonfalaktól és a többiektől, akik szintén nagyon gyorsan közlekednek.
Szóval, ezért sem igazán fér a séróm alá, hogy amikor az autó- és motorsportokban ilyen elképesztő kihívásokkal kell a versenyzőknek szembenéznie, akkor miért is tud izgalmas lenni az, hogy valaki kevesebb, mint 10 másodpercig padlóig tapossa a gázt. Mindezt úgy, hogy közben dollár ezreket, vagy tízezreket tapsolnak el a fejlesztésekre, hogy találjanak még valahol néhány tized, vagy század másodpercet, hogy ennyivel is gyorsabban jussanak el a célvonalig.
Tudom, tudom. A technikai sportok mindig is arról szóltak, hogy kinek vastagabb a pénztárcája. Mert, akinek sok zöldhasúja van, az jobb technikát tud venni, jobb mérnököket tud megfizetni, és jobb eséllyel vág neki a fejlesztéseknek. Ezáltal több esélye van nyerni is. Például egy F1-es csapat akár egy közepes afrikai ország teljes éves költségvetését is el tudja tapsolni egy idény alatt. De, hogy egy autó árát beleöld egy hétvége alatt a technikába, hogy a versenyző ne 8,74, hanem 8,72 másodperc alatt tudja le a negyed mérföldet, ami – ha adott a megfelelő gép – a legtöbb esetben csak azon múlik, hogy emberünk mennyire jól kapja el a rajt pillanatát… na, ezt eddig még nem sikerült sem megértenem, sem megszeretnem.