Hogy miért jó autós találkozókra járni? Mert egész nap autók között lehet az ember. Mert kikapcsolódhat kicsit a benzingőzben. Mert találkozhat a szintén autóbolond barátaival, vagy rég nem látott ismerőseivel. És mert a sok hétköznapi, szürke, már-már unalmas kocsi után igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni ezeken a rendezvényeken.
Természetesen nem árt célzottan válogatni a – hála istennek – szép számú lehetőségek közül, hiszen valószínűleg a balmazújvárosi libakergetőn tartott tuning összeröffenésen viszonylag alacsony lesz azon gépek száma, amire igazán beindul az ember nyálelválasztása. Már feltéve, hogy nem pont a fröccsöntött lökössel, hatalmas hátsó szárnnyal, küszöbneonnal és racsítós kipufogóval szerelt verdákra gerjed az ember.
A hétvégén sikerült eljutnom Balatonfüredre, ahol már a 4. Concours d’Elegance-t rendezték meg, ami ha nagyon egyszerűen akarjuk megfogalmazni, nem más, mint egy autós szépségverseny. A neve alapján már gyanítható, hogy a Concours a franciáktól származik, ráadásul története egészen a 17. századig nyúlik vissza. Mert a sznob gall nemeseknek nem volt elég, hogy hatalmas villákban laknak és a leggazdagabbak közé tartoznak, ezt egyrészt szerették volna mindenki orrára kötni, másrészt megméredzkedni „sorstársaikkal”. És természetesen abból is versenyt csináltak, hogy kinek szebb, nagyobb, díszesebb, elegánsabb a hintója. Mindezt Párizs közparkjaiban. Valahogy így indult a Concours d’Elegance, ahonnan az évek során szépen eltűntek a fogatokat húzó lovak. Jobban mondva beköltöztek a motorháztetők alá. Napjainkban a legrégebbinek számító ilyen esemény a Concorso d’Eleganza Villa d’Este, amit 1929 óta rendeznek Olaszországban a Comói-tó partján. Ám a legnépszerűbbet az USA-ban, Monterey-ben rendezik a Pebble Beach golfpályáján.
Ennyit a történelmi áttekintésről, és foglalkozzunk kicsit azzal, hogy immár negyedik éve kishazánkban, Balatonfüreden is van Concorse d’Elegance, ahol igazi autóipari csodákkal találkozhat az ember. Ráadásul elképesztően szép környezetben, a Tagore sétányon, a Balaton partján. A felhozatal pedig parádésra sikerült: Ferrarik, Maseratik, Jaguarok, Bentley-k, Mercedesek, BMW-k és Rolls Royce-ok, ameddig a szem ellátott. Vagy említhetnék olyan kuriózumokat, mint az 1930-as Wikov 7/28 Sportot, vagy az 1934-es Praga Baby-t is.
De számomra az abszolút favorit egy piros BMW e30 M3 volt, amit végül a legszebb youngtimernek ítéltek. Első ránézésre a laikus tekintet elsiklana felette, mondván: „na, megint egy tucat BMW”. Ám ha egy kicsit ismerjük a bajor márka történetét, akkor tudhatjuk, hogy az E30 M3-ból összesen mintegy 16 202 darab készült. Hát még, ha ismerjük is azokat az apró jeleket (ha nagyon nem megy, segít a középkonzolon elhelyezett apró plakett), amikből azonnal kiszúrhatjuk, hogy ez a konkrét darab egy 505 darabos széria, a Johnny Cecotto Edition egyik példánya.
Az igazat megvallva, sosem lelkesedtem különösebben a BMW-kért. Annál inkább az autó- és motorversenyzésért és azokért, akik hétvégente a versenypályák aszfaltján küzdenek a technikával. Éppen ezért ebben a kombinációban már sokkal izgalmasabb számomra a Cecotto M3.
Mert bizony a jó öreg Johnny ereiben versenybenzin folydogál. Ráadásul azon kevés versenyző közé tartozik, aki két és négy keréken bizonyította rátermettségét. A történet 1975-ben kezdődött, amikor a venezuelai pilóta újoncként világbajnoki címet szerzett a gyorsasági motoros vébé 350 köbcentis kategóriájában. Ezzel alig 19 évesen minden idők legfiatalabb világbajnoka lett. Három évvel később, 1978-ban a 750 köbcentis világbajnoki címet is bezsebelte, majd 1980-ban, alig 24 évesen felhagyott a motorversenyzéssel és négy kerékre váltott.
Előbb Formula-2-es, majd F1-es autókkal próbálkozott, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egészen 1984-ig, amikor Ayrton Senna csapattársaként a Toleman Racing színeiben a Brit Nagydíj időmérőedzésén balesetet szenvedett és eltörte mindkét lábát. Ezzel véget is ért a formaautós karrierje. Így átnyergelt a túraautókra, ahol megtalálta a számítását.
Miután felépült szinte minden létező túraautós sorozatban rajthoz állt, ahol csak lehetett. 1989-ben bajnok lett az Olasz Túraautó Bajnokságban, 1990-ben másodikként zárt a Német Túraautó Bajnokságban, ahol 1988-tól 1992-ig vezetett. 1994-ben és 1998-ban megnyerte a Német Szuper Túraautó Kupát, 2001-ben és 2002-ben a Német V8Star Széria bajnoki címével zárta elképesztően változatos pályafutását. De 1990-ben diadalmaskodni tudott a 24 órás Spái, 1992-ben pedig a 24 órás Nürburgringi megbízhatósági versenyeken is. Valószínűleg ezért született a mondás is: „ha kerekei vannak és motorja, akkor Johnny bármivel képes nyerni”.
Ezen sikerek elismeréseként dobta piacra a BMW jelen cikkünk tárgyát, a sorszámozott Cecotto Edition M3-at, ami csak három színben volt elérhető: pirosban, ezüstben és sötét metál kékben. Alapjaiban nagyon hasonló egy „átlagos” M3-ashoz, ám itt módosították a légterelőket, a felniket, a csomagtartó fedelet, és a hátsó üveget könnyebbre cserélték. Talán a leglátványosabb eltérést a sárvédők dudorodása jelenti, ami agresszívebb megjelenést kölcsönöz az autónak, aminek a teljesítményéről egy 2,3 literes, 215 lóerős motor gondoskodik.
Szóval azt hiszem, pont az ilyen kuriózumok miatt szeretek találkozókra járni, mert ezek nélkül maximum csak archív videofelvételeken, vagy internetről előtúrt fotókon láthatnánk ilyen autókat.