Egyszer egy barátom azt mondta: „Aki autóba ül, annak élből ötvenet zuhan az IQ-ja. És nem az a kérdés, hogy zuhan-e, hanem, hogy utána mennyi marad még.”
Mivel a munkámnak köszönhetően rengeteget vezetek napi szinten, így nagyon sok különféle típusú vezetővel találkozok kishazánk útjain. Van a fontolva haladó, a dinamikusan közlekedő, a lámpától lámpáig gyorsuló… egész nap sorolhatnánk. S míg a legtöbben jól veszik a közlekedés során felmerülő akadályokat, sok esetben az a tapasztalat, hogy a jogosítvány megszerezése nem egyenlő azzal, hogy a delikvens valóban meg is tanult autót vezetni. Vagy, ha a fent említett barátom elméletét alkalmazzuk, egyes esetekben olyan alacsonyra zuhan az agyi tevékenység a mínusz 50 IQ pontnak köszönhetően, hogy már az is csoda, hogy emberünk egyáltalán képes önállóan levegőt venni… nemhogy még autót is vezessen közben. Na, ilyenkor születnek azok a tahó megmozdulások, amiktől a jóérzésű sofőrt az agyérgörcs kerülgeti. Lássuk hát!
„Elég, ha én tudom, merre megyek”
Igen, az index használata egy kardinális pont. Tudod, az az a bizonyos kis kar, balra a kormány mögött, ami a legtöbb autóban szériatartozék. Kivétel az egyes prémium márkák esetében, ahol miután valaki leszurkolt a szalonban tizenöt, húsz, esetleg harminc millió jó magyar forintot, már nincs rá ötezre, hogy irányjelzőt is kérjen. Vagy egyszerűen csak úgy érzi, elég, ha ő tudja, merre szeretne menni. A többiek meg találják ki.
Van, aki az utolsó utáni pillanatig kivár, és mikor már éppen fordulni készülne, akkor kicsapja az indexet és már zuhan is be a kanyarba. Másoknak a kanyar közepén jut eszébe, hogy jelezzék, ők most itt éppen fordulnak. Vagy – és erre is egyre több példa van – utána. Furcsa, nekem annak idején még úgy tanították, hogy az irányváltási szándékot jelzem, és nem annak a tényét.
Pedig, ha egyesek netán méltóztatnának időben kitenni az indexet és látnád, mit is szeretnének csinálni, akár át is tudnál menni a kereszteződésen és nem kellene megvárnod míg újabb 6-8-10 autó elmegy, hogy végre szabad legyen az út előtted.
De akkor is szerencsés lehet használni, ha sávot szeretne váltani. Legalább a mögötte jövő szerencsétlen fel tudna készülni az érkezésére, esetleg hagyna egy kis helyet neki, hogy kényelmesen beférjen és nem csak úgy bezuhanna.
Asszem, itt kell megemlítenem a másik türhőt, aki inkább rád gyorsít (ideális esetben még a kormányt is kicsit rád húzza), csakhogy véletlenül se kelljen maga elé engednie. Na, nehogy már! Inkább mindketten törjétek össze a kocsit.
„Még átérek a narancssárgán”
Megvan az a pillanat, mikor a közlekedési lámpa már egy ideje sárgán világít? Tudod, hogy a következő szín, ami felvillan, a piros lesz. A lábad már a féken és lassítasz, hogy meg tudj állni a felfestett vonal előtt. Ekkor érkezik a lelkes versenyző, aki még átcsusszan a narancssárgán, de az előtte feltorlódók miatt nem jut át és már csak a kereszteződés kellős közepén tud megállni. Siet. Hát hogyne sietne, hiszen az asszony már telefonált, hogy megfőtt a paprikás csirke. Másra sem tud gondolni, csak, hogy minél hamarabb hazaérjen, hiszen a finom kaja ott gőzölög az asztal közepén. Van hozzá friss, puha kenyér, meg koviubi is. Ezzel a kiváló húzással pedig eltorlaszolja az oldalról érkezők útját is, és egy pillanat alatt kész is… na, nem a vacsi… hanem a dugó. Hiszen azt már réges-rég elfelejtette, hogy azt tanították: csak akkor hajtsunk be a kereszteződésbe, ha biztosított az áthaladás. De kit érdekel, hogy a fél város az ő anyukáját szidja. Otthon vár a paprikás csirke és csak ez számít.
„Betartom a sebességhatárt… sőt!”
Ezt a kategóriát akár önjelölt tempomatnak is nevezhetnénk. Ő az a figura, aki jó tízzel, de inkább tizenöttel a megengedett sebességhatár alatt közlekedik. Városban szigorúan a legbelső sávban. És nincs az az isten, hogy bárki eltántorítsa. Hiába gyűjti gondosan maga mögé hosszú, tömött sorokban a tempósabban haladni vágyókat, ő bizony egy fikarcnyit sem fog gyorsabban menni. Vagy, mert szeretné minimálisra csökkenteni annak a kockázatát, hogy beleszaladjon egy a bozótosban orvul elrejtett trafipaxba, esetleg, mert az adott sebességtartományban fogyaszt a legkevesebbet az autója. Egészen addig ragaszkodik a tempójához, míg meg nem próbálod megelőzni. Akkor felriad korábbi katatón állapotából és sportszerűen rád gyorsít. Ha netán sikerülne magad mögé utasítanod, pillanatok alatt eltűnik a tükrödből, mert ráeszmél, hogy időközben már kis híján elérte azt a sebességhatárt, amivel korábban is autóznia illett volna.
Utolsó hülye előre fuss!
Állsz a dugóban, csigatempóban csordogálsz előre. Egyesnél feljebb nem is igazán tudsz váltani. Mennél, haladnál te és a körülötted lévők is, hiszen mindenkinek van jobb dolga, mint a dugóban ücsörögni. Lehetnél otthon a családdal, vagy mozijegyed van és mindjárt kezdődik a film, vagy a haverok már várnak rád… vagy bármi. És akkor érkezik a surranópályán a „leleményes” srác, aki orvul beelőz mindenkit. Mert ő megteheti. Az ő ideje értékesebb, mint a tiéd. Esetleg a szülei őt nem tanították meg arra, hogy a sornak a végére kell beállni. Hiszen a többiek nem azért sorjáznak ott, mert az nekik annyira jó. De ő kikerül mindenkit, előre pofátlankodik és természetesen elvárja – hiszen alanyi jogon ez neki jár –, hogy a sor elején mosolyogva, készségesen beengedjék. Mintha ez természetes lenne. Ha pedig nem engeded magad elé, még neki áll feljebb. Nyilván a bolt pénztáránál is félrelökdös mindenkit, hogy ő fizethessen elsőnek.
„Menj már az útból kis csíra!”
Haladsz kényelmes, utazótempóban az autópályán, amikor utolérsz néhány lassabban haladó autóst. Belenézel a tükörbe, közel-távol senki mögötted. Kiteszed az indexet, behúzódsz a belső sávba és minimálisan a megengedett sebességhatár fölé gyorsítva elkezded kielőzni a sort. Ekkor zuhan a nyakadra kétszáz közeli tempóval a tahó, aki eszeveszett villogással próbál eltűntetni az útjából, hiszen ő éppen rohadtul sietne és egyébként is mit képzelsz te magadról, hogy miattad lassítani kényszerül. Kihúzódni nem tudsz a jobbodon haladó, összefüggő kocsisor miatt, gyorsítani pedig nem szeretnél, hiszen már így is száznegyvennel mész. Mögötted ott tornyosul a türhő, aki olyan közelről követ, hogy a két autó lökhárítói közé egy vastagabb hajszálat már nem lehetne bedugni. De hiszen látod te is, mert nem vagy vak. Nehéz nem észrevenni egy bazinagy fekete autót, amit százkilónyi bunkó vezet, aki úgy villogtat, hogy majd letöri a fényszóró karját. Mintha azzal köddé tudna változtatni, hogy végre eltűnj az útjából és folytathassa a könnyed délutáni száguldozást kétszázzal.
„Annyira szűken fordulok, hogy…”
Elsősorban kanyargós utakon jellemző, mikor a túlzottan sok autósporton felnevelkedett „versenyző” úgy érzi, feltétlenül alkalmaznia kell, amit Schumacheréktől látott a tévében: minél szűkebben elfordulni a kanyarokban. Ez csak akkor probléma, ha szemben ott érkezel te, a tahó pedig félig átlóg a te sávodba. Élvezi, ahogy a gyorsan egymást követkő íveket fűzi egymás után dinamikus ritmusban. Kit érdekel, hogy a te elférsz-e? Ő most éppen örömautózik. Más kérdés, hogy az amúgy sem széles sávban amúgy sem könnyű elférni, nemhogy ha még egy önjelölt Lewis Hamilton elfoglalja a tiéd felét.
És akkor még ott van a tarack, aki három roki helyet foglal el a bevásárlóközpont parkolójában, mert neki ott és akkor úgy volt kényelmes letenni a kocsiját. Vagy a vezetés közben sms-ező, esetleg sminkelő sofőr.
De ha téged egészen más tahóság akaszt ki vezetés közben, azt nyugodtan oszd meg velünk a komment szekcióban.
