Ahogyan a technológia fejlődik, egyre több és több megoldást veszünk természetesnek. Most megmutatjuk 5, manapság megszokottnak számító autós innováció történetét:
Ablaktörlő
Manapság természetesnek vesszük, hogy rossz időben nemcsak, hogy megvéd minket autónk karosszériája az esőtől, de út közben is biztonságosan kilátunk, köszönhetően az ablaktörlőnek. Ennek, a kétségtelenül hasznos találmánynak a születéséhez 1903-ig kell visszamennünk: ekkor szabadalmaztatta Mary Anderson a saját, szélvédő tisztítására szolgáló fejlesztését.
Egy 1920-as Kissel Gold Bug kézzel mozgatható ablaktörlője
A kezdetleges ablaktörlő-rendszert még a beltérből, egy kurbli segítségével mozgatták, szó nem volt elektromos rendszerről. Sajnos Anderson fejlesztése kezdetben még nem terjedt el igazán, ennek oka elsősorban az autók alacsony száma volt. A megoldás elterjedése 1917-től indult el igazán: ekkor alkotta meg Charlotte Bridgemont az első, már elektromotorral működő ablaktörlő mechanikát, így néhány éven belül, az 1920-as évek végére minden autón teljesen megszokottá vált az ablaktörlő megléte.
Autórádió
Szinte nincs olyan ember, aki út közben ne zenehallgatással ütné el az időt – erre az igény pedig már az autózás hajnalán megérkezett: az 1930-as évekig azonban az utasok legfeljebb az otthonról hozott gramofonról vagy a lakásba szánt rádió beeszkábálásával hallgathattak zenét, lévén kifejezetten autóba szánt rádió nem létezett. Elsőként a Galvin Manufacturing állt elő az Egyesült Államokban egy autós rádióval, a Motorola 5T71 típusa a középhullámon sugárzott adókat szólaltatta meg.
Hátránya volt, hogy rendkívül drágának számított – akkoriban 130 dollárt kértek érte, ez ma körülbelül 1800 dollárnak, azaz 525 ezer forintnak felel meg. A drágaságát jól mutatja, hogy abban az időben még bőven lehetett Ford T-Modellt kapni, az autó ára pedig alig két-háromszorosa volt a rádiónak. Az első, már FM-frekvenciát is támogató autórádió a Blaupunkt nevéhez köthető, a német vállalat 1952-ben mutatta be a modellt.
Kormánykerék
Kezdetben a különféle járművek irányítása egyszerű rudak segítségével történt – elsőként 1894-ben alkalmaztak kereket egy gép irányításához. Az első „kormánykerék” Alfred Vacheron francia versenyző autójában volt megtalálható, aki a Panhard típusú járművébe építette be, hogy jobb esélyekkel induljon a Párizs-Rouen versenyen.
Egy Panhard 1898-ból, már kormánykerékkel
4 évvel később a Panhard már gyártásban is alkalmazta a kormánykereket, az elkövetkező években pedig fokozatosan az összes autógyártó áttért erre a megoldásra.
Hűtés/Fűtés
Nyáron klímázunk, télen pedig fűtünk: akárcsak otthonunkban, úgy autónkban is régóta megvan az igény arra, hogy kedvünk szerint szabályozzuk a hőmérsékletet. Kezdetben azonban ez még hiú ábrádnak tűnt, az első járművekben nem volt lehetőség ilyesféle „luxusra”. Pedig a rendszert igen hamar kitalálták: 1897-ben ugyanis a világ egyik első női gépészmérnöke, Margaret Wilcox szabadalmaztatta autómelegítőjét: ez egy, az autó alatt elhelyezett égéskamrából és a forró vizet továbbító csövekből állt. Ennél azonban csak két évtizeddel később, 1917-ben jelent meg az utastérfűtés lehetősége az autótulajdonosok számára. A mérnökök ezt kezdetben úgy oldották meg, hogy az utastéren átvezettek csöveket, amelyekben a forró kipufogógázt áramoltatták. Mivel a csövek hamar felmelegedtek, így az általuk kibocsájtott meleg hatására lett jobb időt az utastérben. Érdekesség, hogy a napjainkban is használt, hűtővíz segítségével történő fűtési rendszert a General Motors fejlesztette ki 1930-ban.
Akárcsak a már használható minőségű fűtés, úgy az autós légkondicionáló megjelenése is az 1930-as évekre tehető: 1939-ben a Packard mutatta be a világ első, sorozatgyártású, légkondicionálóval felszerelt autóját. Az autók átalakítása egy külsős cégnél történt, ám a Packard gyár garanciát vállalat a rendszerre. Hiába volt azonban lehetőség a hűsölésre, mégsem váltotta be a hozzáfűzött reményeket az új fejlesztés: drága is volt (mai árra átszámolva közel 1,5 millió forintot kértek érte), sok helyet elfoglalt a csomagtartóból, csak álló motornál működött, ráadásul a hőmérséklet precíz szabályzására sem volt lehetőség, a rendszer vagy ment, vagy nem. Érthető módon az autógyártók nem kapkodtak az ötletért, így több mint egy évtized telt el, mire 1953-ban a Chrysler elérhetővé tette az Imperial típusában a sokat finomított Airtemp rendszert. Ez amellett, hogy végre gyorsan és hatékonyan működött, végre szabályozhatóvá tette a befújás erősségét is.
Irányjelző
Ugyan manapság a legtöbbször azon háborgunk, ha valaki nem használ indexet, volt idő, amikor még szó nem volt arról, hogy jelezni tudjuk másoknak a tervezett haladási irányunkat. Az egyik legelső irányjelzőt ugyanis Firenze Lawrence színésznő alkotta meg – ő ugyanis a filmvászon mellett feltalálóként is tevékenykedett és amikor 1915-ben eljutott oda, hogy saját autója legyen, felfedezte, hogy bizony a kézjelzésen túl nem tudja mások tudtára adni, hogy merre szeretne menni. Ekkor alkotta meg az irányjelző karját, amelyet a hátsó sárvédőre helyezve, egy pedál segítségével lehetett működtetni.
Ugyan ez a megoldás így nem terjedt el, az, hogy valamifére irányjelzésre szükség van, igen hamar nyilvánvalóvá vált. Erre jó példa, hogy rövidesen Németországban kötelezővé tették, hogy az irányjelzést vízszintesen kinyújtott karral kell a többi közlekedő tudtára adni. Ez a későbbi fejlesztésekben is látható volt: akkoriban úgy gondolták, hogy valamiféle fizikai megoldással kell az irányjelzést és a megállást jelezni: a Bosch is kezdetben kiugró, elektromágnesesen működtetett rudas irányjelzőket gyártott az autósok számára.
Az első, a napjainkban is ismert index Oscar J. Simler nevéhez fűződik, akik 1929-ben védette le szabadalmát: a készülék fényjelzéssel tudtatta a közlekedés többi résztvevőjével a megállást és az irányváltást is. A „villogós” index végül az 1930-as és 40-es években terjedt el igazán.