Az autózás mindig is egy költséges „szórakozás” volt. Ideális esetben megveszed a zsír új, szalonautót, nulla kilométerrel, nem kevés zöldhasúért, és abban a pillanatban, ahogy kigördülsz vele a kereskedés kapuján, már nem fogod tudni ugyanannyiért eladni, mint amennyiért megvetted. Pedig csak alig néhány métert tettél meg vele és az ülés még csak meg sem melegedett a feneked alatt. És minden egyes megtett kilométerrel csökken az az összeg, amennyiért túl tudnál adni rajta. Ráadásul amellett, hogy megállás nélkül benzint/gázolajat követel, folyamatosan költened is kell rá, hogy működőképes maradjon: rendszeres olajcsere, szűrők, fékbetétek, gyertyák, egy idő után esetleg egy vezérműlánc vagy kuplung. Nem is beszélve az előre nem tervezhető kiadásokkal (kőfelverődés miatt betörik a szélvédőd, vagy valaki meghúzza a parkolóban és újra kell fényezni a sárvédőt).
Nem ideális esetben veszel egy használt autót, aminek nem ismered az előéletét, hogy az előző tulaj mennyire lelkiismeretesen végezte le a karbantartásokat. Gyakorlatilag fejest ugrasz az ismeretlenbe. És ha mellényúlsz, könnyen a szopórolleren találhatod magad, mint Tom Hanks a Pénznyelő című filmben. Csak itt nem egy házba, hanem az autódba öntöd számolatlanul a lóvét.
Szigorúan a számok nyelvére lebontva, az egész egy óriási ráfizetés, hiszen azt a pénzösszeget sosem fogod viszont látni, amit belefeccöltél a kocsidba.
Pedig a legtöbb ember számára az autó pusztán egy négykerekű, ami elvisz A-ból B-be és hétvégente C-be. Se több, se kevesebb.
De vannak, akiknek ennél jóval többet jelent egy autó vagy motor és nem csupán használati tárgyként tekintenek rájuk. Őket komoly érzelmi szálak fűzik egy-egy típushoz/márkához, mert már a nagypapájuknak is ilyen volt, annó ilyenen tanultak vezetni, vagy egyszerűen csak imádják az adott verdát. Mások jó befektetési lehetőséget látnak egy rég elfeledett, fészerben csendben porosodó fémkupac feltámasztásában. És ide tartozhatnak azok is, akik bélyeg helyett inkább járgányokat gyűjtenek. Belőlük lesznek a hobbiautósok és veteránosok.
Na, ezekben a kategóriákban aztán tényleg nyugodtan a világ összes pénzét el lehet költeni szeretett autónkra. Hobbistáknál pusztán az állapotmegőrzés, míg a veretánosoknál az oldtimer, ne adj isten FIVA minősítés megszerezése érdekében (mert ugye attól még, hogy nincs rajta OT-s rendszám, ha elmúlt 30 éves, már veteránkorúnak számít).
S hogy ez mégis miért jó? Arra talán csak abban az esetben lehet racionális választ találni, ha valaki már eleve azzal a céllal választ kocsit, hogy a felújítás után továbbadjon rajta. Természetesen némi haszon reményében. De azért itt is tudni kell jól választani, mert egy ritkább darab esetében itt is jó mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, hogy eladható vasat faragjunk a választottunkból.
Viszont, ha nem ez a cél, akkor fölösleges is ész érveket keresgélni, mert a válasz úgyis az lesz, hogy:
- az életérzés miatt választottam ezt,
- régi emlékeket ébresztett fel bennem,
- ebben igazán élmény az autózás,
- imádom ezt a kocsit,
- elég csak ránézni, milyen szép…
… és még sorolhatnánk.
Mert bizony, régi verdát nem azért választ magának az ember fia, mert tele van pakolva légzsákokkal, vezetést könnyítő elektronikai megoldásokkal, az ülés fejtámlájába épített LCD kijelzővel, meg a jó isten tudja még mennyi „hasznos” kütyüvel. A veteránozás a szenvedélyről, egy sajátos életérzésről szól, ami az autózáshoz racionálisan hozzáállók, a kocsit pusztán használati tárgynak tekintők számára nagyon nehezen megérthető. Az pedig már egyszerűen feldolgozhatatlan, hogy miért is jó elkölteni egy valag pénzt egy hobbira? Arra, hogy szívünk választottja egyáltalán működőképes legyen?
Nos, annak idején volt a királyi tévében egy műsor, Unokáink sem fogják látni címmel. És valahogy a régi autók/motorok megőrzése is kicsit ebbe a kategóriába tartozik. Mert bár a mai autó nagyon szépek, kényelmesek, üzemanyag takarékosak, de a régi értékeket igenis óvni és védeni kell, hogy annak idején majd meg tudjuk mutatni a jövő generációinak, hogy: „bizony, nagyapátok idejében még ilyen volt egy igazi autó, ilyen érzés volt, leautózni vele a Balcsira, ilyen brutális hangja volt, mikor istenesen odaléptek egy amerikai V8-asnak, ilyen volt az a Trabant, Wartburg, vagy Zsiguli, amin teljes nemzedékek nőttek fel a Vasfüggönyön innen.”
Kiváló példa erre egy kedves ismerősöm, aki Ladákat gyűjt és újít fel. Míg a lányai kicsik voltak, cikinek érezték azt, hogy apa egy Ezeröcsivel viszi őket az oviba/suliba, hiszen a többi gyerek rendre valami új kocsival érkezett. Ám mostanra megváltozott a helyzet. Szinte nincs is olyan hétvége, hogy a lányok le ne lenyúlják valamelyik Ladát a garázsból, hogy a barátaikkal együtt azzal menjenek kirándulni, mert „mennyivel vagányabb már egy veterán autóval végiggurulni a Velencei-tó partján, mint egy olyan autóból kiszállni a strandon, ami tucatszámra rója kishazánk útjait.”
Ez az érzés pedig minden pénzt, törődést, fáradtságot megér.