Minden pék álma

Kevés olyan Ferrari létezik, amelyiknek a beceneve ismertebb, mint a valódi neve. Ilyen például a Daytona (leánykori nevén: 365 GTB/4) vagy jelen cikkünk tárgya: a „Kenyeres kocsi”. Ezt a nem túl hízelgő jelzőt a brit sajtó aggatta az autóra, kifejezetten amiatt a hátsó rész miatt, ami első ránézésre elképesztően tájidegennek hathat egy Ferrarin. Pedig furcsa külseje ellenére a „Kenyeres kocsi” a 60-as évek elejének egyik leggyorsabb versenyautója volt.

A Ferrari 250 GT SWB (Short Wheel Base) alapjaira egyedileg épített autó azzal a céllal született, hogy az 1962-ben bemutatott, vadiúj Ferrari 250 GTO méltó ellenfele lehessen a Le Mans-i 24 órás versenyen és az FIA Sportautó Világbajnokságán.

AZ ELŐZMÉNYEK

A „Kenyeres kocsi” története egy nővel kezdődik, – mégpedig Enzo Ferrari feleségével, Laurával. Neki köszönhető ugyanis, hogy a 60-as évek elején a Ferrarinál tapasztalható belső feszültség odáig fajult, hogy 1961. októberében Girolamo Gardini (értékesítési vezető), Carlo Chiti (főmérnök), Giotto Bizzarrini (a sportkocsik fejlesztéséért felelős mérnök) és még néhány kulcsfigura ultimátumot adott Enzo Ferrarinak: vagy a felesége megy a cégtől, vagy ők. Naná, hogy az összes lázadozó talpára útilapút kötöttek és ajtót mutattak nekik.

1962_ferrari_250gtbreadvan3.jpg

Bizzarrini és Chiti végül Giovanni Volpi gróf versenycsapatánál, a Scuderia Serenissimánál (úgyis mint Scuderia SSS) kötött ki. Volpi gróf egészen addig a Ferraritól vásárolta az autóit, amelyekkel különféle sportautóversenyeken indultak. Ám amikor Enzo Ferrari megtudta, hogy korábbi mérnökei a Serenissimához igazoltak, azonnal behúzta a kéziféket és nem volt hajlandó még egy autót eladni a grófnak. Pedig a gróf már bejelentkezett egy vadiúj 250 GTO-ért. Így alakult, hogy a Scuderia Serenissimának nem volt autója az 1962-es szezonra.

Enzo igencsak elemében volt a 60-as évek elején. Ugyanis Volpi gróf után nem sokkal, 1962-ben az akkor még csak traktorjairól ismert Ferrucció Lamborghinivel sikerült összebalhéznia, melynek folyományaként Lamborghini elkezdett sportautókat gyártani. Majd 1963-ban, miután már csak az aláírása hiányzott a szerződésről, melyben eladja a Ferrarit a Fordnak, az utolsó pillanatban visszatáncolt. Henry Ford II bosszút esküdött, ami a Ford GT40 megszületését eredményezte.

A FEJLESZTÉS

Volpi gróf azonban nem esett kétségbe. Kiadta a feladatot Bizzarrininek és Chitinek, hogy turbózzák fel azt a 2819GT alvázszámú 250 GT SWB-t, amivel Olivier Gendebien és Lucien Bianchi a második helyet szerezte meg az 1961-es Tour de France-on (nem, nem a kerékpáros körversenyen). Nem sokkal a versenyt követően a Scuderia Serenissima megvásárolta az autót Gendebientől. Ez szolgált a „Kenyeres kocsi” donorjaként, és akárcsak a többi versenyre felkészített 250 GT SWB, ennek is könnyített karosszériája és alváza volt, amit egy 3 literes, 286 lóerős, V12-es, Tipo 168-as motor hajtott.

breadvanorg06.jpg

Az átépítés során Bizzarrini – aki korábban a GTO tervezéséből is oroszlánrészt vállalt – szabad kezet kapott: minden elvadult ötletét megvalósíthatta. Pietro Drogo, karosszériaspecialista segítségével egy olyan aerodinamikailag rendkívül fejlett kasztnit készített, ami még a GTO-nál is laposabb lett, a tetővonalat pedig drasztikusan megnyújtották az autó hátulja felé – így szerették volna még inkább kihasználni a Kamm-féle aerodinamikai hatást. Az eredmény egy sportautók esetében teljesen szokatlan formavilág lett, amit a francia újságírók a „La Camionnette” (kis teherautó), míg az angolok a „Bread Van” (kenyereskocsi) kifejezéssel illettek.

ferrari-250-gt-swb-breadvan-2819-gt-8.jpg

A jobb súlyelosztás érdekében Bizzarrini a motort és a hűtőt is hátrébb tolta az autó középpontja felé. A három eredeti 46 DCN Weber karburátort lecserélte hat ikertorkú 38 DCN Weber egységre. Így sikerült a ménest 300 lóra duzzasztani. A szükséges mechanikai módosításokat és a versenyre történő felkészítést Giorgio Neri és Lucciano Bonacini végezték el, az eredmény pedig egy 935 kg össztömegű autó lett, ami 65 kilóval volt könnyebb, mint a GTO.

A „KENYERESKOCSI” A VERSENYPÁLYÁN

A „Kenyereskocsi” az 1962-es Le Mans-i 24 órás versenyen mutatkozott be. A rajtot követően gyorsan maga mögé utasította a GTO-kat és az összetett 7. helyén haladt, amikor a 4. órában a főtengely meghibásodása miatt kiállni kényszerült. Ám a más versenyeken aratott sikerek bizonyították a formaterv hatékonyságát. A 62-es szezonban az autó két GT futamot is nyert: a Brands Hatch-ben rendezett Guards Trophy-t, valamint az Ollon-Villars hegyiversenyt, ez utóbbit körrekorddal. A kocsi azóta elmaradhatatlan résztvevője a különféle „historic” versenyeknek, rendszeresen feltűnik a Le Mans Classic-on, a Goodwood Festival of Speed-en, és tavaly nálunk is, a Hungaroring Classic-on is megcsodálhattuk.

breadvanorg07.jpg

UTÓÉLET

A 250 GT SWB „Breadvan” szokatlan, de hatékony aerodinamikai kialakítása bizonyította a Kamm-tail dizájn létjogosultságát, amit a későbbiekben más sportautókon is alkalmaztak, mint például a Ford GT40-en, vagy az Alfa Romeo Giulia TZ-n.

1962_ferrari_250gtbreadvan2.jpg

A „Kenyereskocsit” 1963-tól a gróf előszeretettel használta a mindennapokban, közutakon, mielőtt kölcsönadta volna Gianni Agnellinek, a Fiat elnökének. Agnelli a poén kedvéért feketére festette, mivel egy halottas kocsira emlékeztette. Volpi gróf 1965-ben megvált az autótól, ami ezt követően több ízben is gazdát cserélt. Végül 1986-ban az Egyesült Államokban kötött ki, ahol teljesen felújították. A kocsi 2005-ben tért vissza Európába, miután egy árverésen a német Klaus Werner ajánlotta érte a legnagyobb köteg zöldhasút.

A Ferrari hívők közösségét erősen megosztja a „Kenyereskocsi”, ugyanis a fanatikus rajongók szerint a drasztikus módosításoknak köszönhetően ez az autó már nem tekinthető igazi Ferrarinak. Ám a maranellói gyár 2010-ben egy hivatalos közleményben ismerte el az autót, mint valódi, ízig-vérig Ferrarit, és mint a cég történetének egyik kiemelkedő modelljét.

co1qj_evmaaspfe.jpg