A motorozás több mint egy egyszerű közlekedési eszköz. Ezt az életérzést csak az értheti igazán, aki már kipróbálta, milyen kétkeréken döngetni az utakon. Akár lámpától lámpáig gyorsulva, tiltáson húzva a gázt (senkinek sem ajánljuk), akár kényelmes tempóban elmotorozva a naplementébe. A lényeg ugyanaz. Szabadon, mindentől és mindenkitől függetlenül falni a kilométereket. Hogy ezt egy vadiúj GSX-R 1000-es, egy háború előtti BMW, vagy a nagypapádtól örökölt Pannónia nyergében teszed, az már részletkérdés.
Következő sorozatunkban összeszedtük a történelem – szerintünk – legikonikusabb motorjait.
Ez vár majd ránk:
- sztenderd, naked és roadster
- robogók és mopedek
- cafe racerek
- klasszikusok
- krúzerek
- sportmotorok
- szuperbike-ok
Sztenderd, naked és roadster motorkerékpárok
A kevesebb gyakran több
Honda CB77 (1961-1968)
A CB77-re, vagy a Superhawkra, úgy tekintenek, mint a Honda első sportmotorjára. A CB77-es 305 köbcentis, soros kéthengeres motorja simán elforgott 9000-ig és könnyedén röpítette a motorost akár 160 kilométer/órával is, amire akkoriban csak a jóval nagyobb lökettérfogatú brit vasak voltak képesek. Ám mégis a megbízhatóság volt az a tényező, ami megalapozta a japán gyártó hírnevét a nyugati világban. A CB77 váza csővázas acélszerkezetből készült, míg a blokk teherhordó elemként a váz részét képezte. Ennek köszönhetően a japán mérnököknek értékes kilókat sikerült megspórolni, ami még mozgékonyabbá és még kezelhetőbbé tette a gépet.
Triumph Bonneville (1959–1983, 1985–1988, 2001–)
Az igazi ikonokat nem lehet elpusztítani. A Triumph háromszor is kénytelen volt felhagyni a motorkerékpárok gyártásával (a Bonneville esetében csak kétszer tartottak szünetet), ám a legendás Triumph és Bonneville neveknek a mai napig sikerült fennmaradniuk és népszerűbbek, mint valaha. Függetlenül attól, hogy az adott motort a Triumph Engineering, a Norton Villiers Triton, vagy a Devon Bonnie gyártotta, esetleg egy új modell, ami már Hinckley-ben készült, a Bonneville minden szemszögből csodálatosan néz ki és árasztja magából a klasszikus, stílusos lazaságot. Bár az évek során az eredeti 650 köbcentis sorkettes 685 köbcentire hízott, a karburátorok helyét pedig injektor vette át, ám a motor sziluettje éppoly változatlan, mint a vágy, hogy egy Bonneville nyergébe pattanjunk, ahogy tette azt Marlon Brando, James Dean vagy Steve McQueen is.
Honda CB750 (1969–2003, 2007)
A Honda 1969-ben mutatta be a nagyközönségnek a keresztben beépített, sornégyes erőforrást. A CB750 alapjaiban forgatta fel az addigi erőviszonyokat és sokan úgy tartják, hogy ez a modell volt az első igazi szuperbike. Pedig lényegében nem volt más, mint Soichiro Honda olthatatlan vágyának a megtestesülése, hogy betörjön az amerikai piacra. A vásárlók elképesztő teljesítményt kaptak a pénzükért, hiszen a CB750 simán és kényelmesen vitte a 190 kilométer/órás tempót, köszönhetően a versenypályákon is bizonyított sornégyes erőforrásnak. Az első tárcsafék szintén egy olyan újítás volt, ami forradalmasította a motorkerékpárok piacát. Az önindító, a vészleállító, a felül fekvő vezérműtengely (OHC) és az egyszerű karbantarthatóság pedig már csak hab volt a tortán.
Kawasaki Z1 (1972–1975)
A gyáron belül csak „T103”-as projektként, vagy „New York Steak”-ként emlegetett Z1-es a Kawasaki válasza volt a Honda CB750-esére. Csak nagyobb és gyorsabb kivitelben. Valójában, mikor a Honda bemutatta a legendás CB-t, a Kawasakinak már majdnem teljesen készen volt a saját 750-es motorja. Szóval kukába dobták a projektet és nyílt teljesítményháborút hirdettek. Mikor végül 1972-ben bemutatták, a 903 köbcentis Kawa számított a legerősebb japán négyhengeresnek. A 82 lóerős erőforrás 210 kilométer/órás végsebességgel is képes volt repíteni a 250 kilós gépet. Nem véletlenül nyerte el zsinórban négyszer is a Motorcycle News által odaítélt nívós „Machine of the Year” díjat.
Harley-Davidson XR750 (1970–1985)
A Harley az amerikai dirt-track bajnokságban hosszú éveken keresztül egyeduralkodónak számított a ’60-as években. Ám az AMA (American Motorcyclist Association) 1969-ben bejelentett szabálymódosítása (melynek célja az esélyek kiegyenlítése lett volna) azt jelentette, hogy a Harley versenyrészlegének az alapjaitól újra kellett gondolniuk az addigi motorépítési filozófiájukat, hogy meg tudjanak felelni az 1970-től életbe lépő új előírásoknak. Alig több mint egy év alatt a nulláról hozták össze azt a motort, mely a mai napig az AMA történetének legsikeresebb kétkerekűjének számít. Pedig a rossznyelvek szerint Az XR750 megépítésekor csak a műhelyben található leselejtezett alkatrészeket dobálták egy kupacba.
Kawasaki Triple (1968–1980)
A Kawasaki Triple szériája az elképesztő erő-tömeg arányáról vált ismertté. És hírhedté is. Ugyanis a nyomatékos, háromhengeres motor mindenáron egykeréken szeretett volna gurulni és művészetnek számított úgy elindulni vele, hogy mind a két kerék folyamatosan érintkezzen az aszfalttal. A vezethetőségi problémáknak köszönhetően hamar kiérdemelte a „Widowmaker”, azaz „Özvegycsináló” gúnynevet. Ám ennek ellenére (vagy éppen ezért) elképesztően népszerűek voltak a 250, 350, 400, 500 és 750 köbcentis erőforrással is megvásárolható Kawasakik. Manapság pedig, ha sikerül találni egy eladásra kínált példányt, nagyon mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, ha szeretnénk megszerezni.